#nem saját kép

[ndav1d42]

kicsiny falumban már aktívan készülnek az ünnepekre 🤩🎄🚜

[brgzmpff]

Szily Laszlo megnyito beszede az En Budapestem kiallitasrol megerkezett irasban :)

“Kedves közönség, drága műbarátok, tisztelt Angelika-rajongók

Az irodalomban minden eddiginél nagyobb divat a szerző hétköznapi élete és a művészet egybemosása. Az elmúlt évek legnagyobb globális könyvsikere egy olyan regényfolyam, amiben az író az életének olyan apró részleteiről számol be hat kötetben, 3600 oldalon, amik a saját anyját sem érdekelnék. A budapesti könyvolvasó közönséget jó pár hete egy olyan önéletrajzi regény tartja lázban, amiben a szerző aprólékosan leírja, hogy mennyi ideig lehet fejni a másik pasijának mellkasát borító elhanyagolt miteszereket, amikor kinyomkodja őket.

Az autofikció a képzőművészetben ebben a formában szerencsére megvalósíthatatlan.

De törekedni sajnos lehet rá.

A szüleim festőművészek, emiatt bölcsis-ovis koromban éveket töltöttünk el a kecskeméti művésztelepen. Az egyik szomszédos műterem lakója - most már tudom - az autofikció korai úttörője volt. Minden nap külön uborkás üvegbe hugyozott, amit a nap végén akkurátusan felcímkézett egy iskolai füzetre való vinyettával, amire felírta a dátumot, aztán az üveget elhelyezte a műteremablak párkányán elnyúló hosszú sorban. A pisanapló a maga módján egyszerre volt lenyűgöző és elgondolkodtató alkotás: némelyik befőttesüveg tartalma más színű volt, de sosem mertem megkérdezni, hogy miért.

Angelika baromi személyes alkotó, de szerencsére nem autofikciós. Hanem inkább mágikus.

És baromi személyes és még annál is bátrabb, hiszen az itt kiállított friss tájképein félelem nélkül nyúl olyan budapesti motívumokhoz, amiket a bennszülöttek is pont ugyanannyira imádnak, de jellemzően csak a turisták mernek lefényképezni.

Ez is indította el a falakon látható lavinát. Mármint egy virtigli turistafotó. 2023. decemberében történt, amikor a floridai Pulp Brother, azaz Javier Mayoral állított ki Angelika galériájában a Margit-negyedben, hogy hősünk a Start Galéria közelébe eső Duna-parton megsétáltatta Pulp Brothert és feleségét. Az ismert spanyol-amerikai mémfestő pedig ragaszkodott hozzá, hogy fotózkodjanak le a háttérben a Parlamenttel. Hatéves kora óta itt élő budapesti majdnem-bennszülöttként Angelikát annyira intenzív cringe érzéssel töltötte el a Parlament lefotózása, hogy ijedtében Budapest mint mágikus-szimbolista táj tematikájú tájképciklus festésébe kezdett.

Amit itt láttok, az az eltelt félév friss, ropogós termése.

Az itt látható képek sok tekintetben igen különbözőek, de a hatásmechanizmusuk hasonló. A mester néhány egyszerű vonással felvázol egy olyan motívumot, aminek kábé az a szerepe, mint a piros tablettának a Mátrixban. Ha hajlandó vagy bevenni, egyből beránt a motívum mögötti univerzumba, ahol Angelika egyfajta Morpheusként kíséri az embert, ugyanakkor teljes szabadságot ad neki, hogy azt a valóságot lássa meg a kép mögött, amelyik neki tetszik.

Ez a kiállítás emiatt többféleképpen is élvezhető. Úgy is, ha az ember a művész magánmitológiáját próbálja megfejteni és értelmezni, meg úgy is, ha olyan gájdnak használja a művészt a másik világhoz, akinek a háta mögött nyugodtan elmerülhet a saját képzelgéseiben.

Angelika egyik kedvenc budapesti látványa a jelek szerint az, ami a Margit híd közepéről tárul az ember szeme elé, ha folyás iránt lefelé, a Parlament és a Gellért hegy irányába néz. Amikor gimis voltam, erre vezetett az utam a legjobb barátomhoz és mivel szeretek gyalogolni, gyakran jöttem nem villamossal. Olyankor mindig megálltam egy kicsit középen és azon tépelődtem, hogy lesz-e valaha csajom. Angelika, mint megtudtam, azon szokott itt tépelődni, hogy emigráljon-e.

Mivel még nem tett ilyet, a meccs eredménye egyelőre látvány-Angelika 1:0.

Amikor először néztem meg a képeket élőben, Angelika sok más mellett arról is mesélt, hogy őt a ciklus megfestésének elején leginkább a Parlament és a Szabadság-szobor szó szerinti és átvitt értelemben vett szembenállása foglalkoztatta leginkább. Illetve az a szimbolista-közéleti mozi, ami az ember előtt Pestről Budára gyalogolva lejátszódik a Margit hídon. Miszerint a törvényhozás épülete jó ideig teljesen kitakarja a szobrot majd egyszerre csak előbukkan a szabadság, de kapásból a hatalom szimbolikus centrumával szemben állva. Hogy ez mennyire nem erőltetett belső mozi, azt jól illusztrálja, hogy egy másik, Budapestre Angelikánál idősebb korában megérkező land art művészt szintén megihlette ugynaez a látvány. Ez a művész Orbán Viktor, akinek - Angelikával ellentétben - nem imponált sem az eddigi szimbolikus hatalmi centrum, sem pedig a szabadság, így létrehozta a hatalmi háromszög harmadik csúcsát, a Karmelita kolostor teraszát, amelyik láthatatlanul, de ott van az összes Margit hidas festményen is.

Az már a privát mitológia része, hogy Angelikának, orosz származású, magyar kultúrájú, saját definíciója szerint “bonyolult nemzetiségű” nőként és anyaként milyen jelentésrétegeket rejt egy olyan nőszobor, ami egyszerre szimbolizálja a szabadságot és készült hálás ajándékként annak a szovjet hadseregnek, amelyik felszabadította, majd azzal a lendülettel rabságba is taszította Magyarországot, útközben magyar nők tömegeit erőszakolva meg.

A galériájában beszélgetve Angelika megjegyezte, hogy mennyi váratlan helyről látni a szobrot a városból. Ez nekem azért alapélmény, mert józsefvárosi vagyok. A Szabadság-szobor Józsefváros egészen meglepő zugaiból látható, ezek között van a kiskori lakásunk kamrájának kisablaka. Csakhogy ez szó szerint pusztítást hozott a szülőföldemre. Ahonnan látod a szobrot, ott a szobor is lát téged. Meg az is, aki a szobor tövénél ágyúkat állít fel. Kiskorom városi tája részben azért nézett ki úgy, mint Berlin a város elfoglalása után 3 nappal, mert bosszúként a Corvin-közi ellenállásért 56-ban a Gellért-hegyről, a Citadellából és a szobor környékéről. lőtték szét a VIII. kerületet.

Ez a kiállítás mindezen rétegei ellenére sem szomorú vagy nyomasztó. Sokkal inkább nevezném varázslatosnak.

Angelika ugyanis eljátszik a jól ismert látvánnyal. Szó szerint. Ráadásul az egyik kedvenc műfajomban, az alternatív valóságos sci-fiben utazik. Némelyik itt kiállított képet ezért gyermeteg, de annál jobban eső ábrándozásra szoktam használni.

Elgondolkodtál egyáltalán azon, hogy mi ez a hosszúkás dolog a város közepén, ami elválasztja egymástól Pestet és Budát? Miért kéne elhinni a földrajztanárnak, hogy ez egy folyó? Mi lenne, ha 250-500 méter széles, gondosan nyírt füvű rét tekeregne Pest és Buda között, amit Mészáros Lőrinc egyik cége 99 éves koncesszióba kapott volna meg golfpályának? A tökéletesen karbantartott gyepsáv mindig néptelen, bár ha erősen hunyorítasz, a távolban néha mintha feltűnne két aprócska, gömbölyded figura hajszálvékony botocskákkal hadonászva, de lehet, hogy csak a szemed káprázott.

És mi lenne, ha folyó lenne, de nem víz folyna benne, hanem spenót?

Angelika nagy varázsló, mert nem állt meg ezen a ponton, hanem az előbb említett szomszédjában lógó festményén eljátszott azzal a lehetőséggel is, hogy mi lenne, ha a város is eltűnne és mi itt találnánk magunkat a nagy büdös semmiben álló Margit-híd közepén. Ami a lapos legelőket kötné össze a dimbes-dombos legelőkkel a poszt- vagy pre-apokaliptikus Budapesten.

Ez a kép - nekem legalábbis - vicces, játékos és alkalmat ad elgondolni, hogy mit ad a világnak az emberek Budapestje a lágyszárúak elképzelt Budapestjéhez képest.

Budapest eltüntetése eleve hatalmas trükk, mert sokkal elevenebbé teszi a létező várost, mintha a művész minden egyes lakóját mozgás közben próbálta volna belefesteni.

Ez a kék a másik kedvenc ábrándozós képem. Miközben néztem, kezdetben egyszerűen azon szórakoztam, hogy milyen lenne Budapest, ha a klímaváltozás szeszélye folytán nem sivatagi oázissá válna, hanem szigetcsoporttá a Kárpát-medencét újra elöntő Pannon-beltengerben. Ebben az univerzumban azon mulattam, hogy mi lenne, ha varázsütésre teljesülne az ősmagyarkodók álma, csak a vicces kedvű tündér nem a tarsolylemezesek és a lovaik korába vinne minket vissza, hanem hétmillió évvel korábbra, a miocénba, a sokkal ősibb háziállatokkal benépesített Budapestre, ahol a nagykörúton mopsz helyett megalodont sétáltatnak a Terézváros víz alatti barlangjaiban élő nénik.

De mivel sajnos nemcsak infantilis felnőtt vagyok, hanem független újságnál dolgozó újságíró is, ugyanez a kép olyan alternatív sci-fiként is működik, amelyikben Budapestet hirtelen áttolják Skandinávia határára, a Koppenhágát és Malmőt elválasztó jóléti tengerszoroshoz, így Pest Dániába kerül, Buda meg Svédországba, ennek minden evilági következményével együtt.

Én azért is szerettem meg annyira ezt a sorozatot, mert egyszerre hat a képzeletre és az érzelmekre és utóbbit ráadásul a színek segítségével teszi. Őrülten intenzív színeket használó festőnő fiaként és egy született kolorista lány apjaként egyszerűen boldoggá tett, hogy a színek itt nem fednek vagy illusztrálnak, hanem a lényeget jelentik.

Kiemeltem pár képet, de az összes itt látható festmény és grafika kiválóan alkalmas arra, hogy megálljunk előttük, aztán Angelika tapintatos gájdolását elfogadva pillanatokon belül tetszés szerinti univerzumok Budapestjeibe ugráljunk át, anélkül, hogy egészségtelen drogokat vagy még egészségtelenebb hosszúságú regényeket kellett volna fogyasztanunk.

A kiállítás ezennel megnyílt, jó ábrándozást mindenkinek!”

[ajtostolahazba]

Velem szemben lakott Bandi bácsi. Az ittléte olyan természetes része volt az utcaképnek, ahogy a 6-kor nyitó zöldséges vagy a Bandi alatt lévő dohánybolt. Sarkig nyitott ablakában üldögélt minden egyes nap, hajnaltól ejszakáig. Szarul látott, szarul hallott, így nagyon nehézkes volt vele kommunikálni, mert fel se ismert, csak hangról, de azt meg ugye egyre szarabbul értette. Kis műanyag tatyó volt kötélen, amit mindenkinek leeresztett, hogy vegyél már nekem 3 kicsit meg 2 sört, a tartóban mindig ott volt a lóvé... De nem tudtuk mi van, csak utólag állt össze a kép:

Látom a Fb-on, hogy 10 éves tacskó ingyen elvihető, mert apám már nem tudja ellátni... és Mutyi volt az, akit az egész környék ismert, a Bandi kutyája, egy okos, a végtelenség szelíd, kedves jószág, aki összenőtt az öreggel, jelzett neki, ha valaki ment hozzá, vigyáztak egymásra. Történt, hogy a Bandi 30valahány éves lánya bepaterolta Bandit egy otthonba. Volt nagy csetepaté, Bandi nem akart menni, a kutya nélkül, ő mondta, hogy abba belehal, ő el tudja látni magát, hagyják őt békén, de a lánya addig ment, míg gyámság alá nem vetette, így erővel el tudta paterolni. Azt tudtuk, hogy ez a rideg kurva egy rohadék, Bandival már vagy 6-7 éve magára íratta a lakást, havi 1x jött, hogy lebassza, hogy mi van itt, le se szarta. Volt, hogy én mentem hozzá kitakarítani, volt, hogy más, vittem neki karácsonykor kaját, ahogy más is, a lánya nem. Megszerezte végre a lakást. Fater a kóterba, a kutya meg...

Szóval kép a Fb-on Mutyiról. Én konkrétan belebetegedtem, hogy nem fogadhatom be. 10 éve panelban élt, Bandival aludt...Istenem mi lesz vele??? Aztán az egyik helyi kisboltos (Isten áldja érte) elkezdett szervezkedni, és találtunk neki szerető családot, akik orvoshoz vitték, oltatták, ivartalanították. Most derült ki, hogy a szerencsétlen kiskutya a Bandi "elhurcolása" után 4 teljes napra be volt zárva a lakásba. A 70 fokban. Se redőny, se függöny, csukott ablakok...csoda, hogy túlélte. Most végre jó helyen van, olyanoknál, akik tudják, hogy neki örökre már Bandi marad a gazdája,de akik szeretik, akik vigyáznak rá.

A retek nő, (mert nem találok rá emberi jelzőt) a 4.napon tette ki a hirdetést, hogy 1nap van elvinni, vagy viszi a gyepire...gondolom azt várta, hogy a kutya majd csak simán elpusztul, egy gonddal kevesebb...amikor az ismerősök elvitték és 60ezer volt az állatorvosi szla, nagy kegyesen beleadott 30-at. Én olyan szinten vagyok felháborodva ( de nem csak én, az utca is, olyan ez itt, mint egy falu, mindenki ismer mindenkit)hogy a pofáját a környékre ne tolja, mert meg lesz lincselve! Mennyire tud valaki utolsó pénzéhes mocsok lenni, hogy a saját apjával így bánjon(legyen az bármilyen, 83 eves)! Bandi bele fog halni. Őt Mutyi tartotta életben. Spontán penzgyűjtést csináltunk a befogadó gazdinak, mert azok meg olyan szegények, de első szóra megmentették ezt az ártatlan kiskutyát.

Nincs az emberi aljasságnak határa.:(((

[oldmacykerenew]

Ez a kép Tromsø felett készült már hazafelé. Nagyon vágyom vissza… Nagyon hiányoztak az állatkák, nagyon hiányzott a saját ágyunk…. De bah😩🥺

Minden izgalom IS megvolt am az úton.

Tromsøbe menet törölték a Zürichbe menő járatunk… Így Párizson keresztül szálltunk át, de sajnos a csomagjaink nem😩 Azokat a második nap kaptuk meg, illetve Párizsban éppenhogy elértük a “csatlakozást” FUTVA a tromsøi járatra.

Hazafelé Bécsen keresztül jöttünk, onnan egy kisgép hozott minket, kis propelleres svéd gépecske. (Kb 30 utassal nem csoda, így este 10-kor :D) Elmondtam pár imafélét magamban felszállásnál és a 40 perces út alatt :D Zárásnak jó volt :D

Mindenesetre költözés előtt még egyszer ki kéne menni… nagyon jó lenne🥹 Meglátjuk.

Majd mutizok képeket is. Ha másért nem, magamnak nosztalgiából…. Mert most tuti legalább 1 hétig nyígok majd. 😩😂

Ez volt a kis szállásunk a Håkøya szigeten ♥️

[angelofghetto]

csúszda a pokolba

Vannak híresen alulértékelt szakmák. Ilyen az enyém is. Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer közmunkásként amolyan recepciós-adminisztrátori munkát kellett végeznem (felvettem a telefonokat és időpontokat egyeztettem) lényegesen többért, mint a korábbi fizetésem. Aztán egy darabig tanítottam, mert a szakmám mérnökei valójában az oktatásba menekültek, ahol cirka másfélszer annyit lehet keresni, mint a szakmában, de a bosszútörvénynek hála mára ez is befulladt.

A rendszerváltás előtt kezdődött, mikor boldog-boldogtalan GMK-zott, fusizott, boltot és vállalkozást nyitott a tisztességtelen szabadrablás és prompt meggazdagodás szellemében. Emlékszem, ahogy még dicsekedtek is azzal, hogyan lopták el egymástól az ötleteket a festődében. Akkoriban az volt a trendi, hogy mindent fehérben varrtak meg, és utólag olyan pasztell fagyiszínekre festették. Ezt onnan is látni lehetett, ha valahol megpattant a varrás, vagy ki kellett bontani, és a cérna alatt fehér maradt az anyag. Gyakran kismamákkal varrattak, akik hamar rájöttek, hogy minél nagyobb öltésre állítják a varrógépet, annál haladósabb a munka, és a több darabszám több darabbért hoz. Ez volt az egyszer használatos önmegsemmisítő ruhák időszaka. Eközben a hivatásos cégeknél olyan minőségi követelményeknek kellett megfelelni, hogy egyre ráfizetésesebbek lettek. Hogy miért virult a butik-biznisz? Mert divatérzékenyebb volt. Hoztak Bécsből vagy Tarvizióból valami kikukázott rongyot, szétszedték, körberajzolták, és puff, ott a szabásminta, lehet tömeggyártani. Kevesen értették meg, hogy ez ugyanaz a konfekció (csak értelmezhetetlen minőségben), ami a szoci áruházak méretkínálata, csak rosszabb. A baj az volt, hogy a kereskedők, akik megrendelték az áruházak kínálatát, 50-pluszos fejjel döntötték el, hogy mi kell a 30-mínuszos vásárlóközönségnek.

Fair-trade szégyenért nem kell Afrikába vagy Távol-Keletre menni, elég mondjuk Ceglédig, Mátészalkáig, vagy a nyóckerig. De a belvárosban is bőven akadnak rabszolgatartók. Ha büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni az amcsi filmekben, mindig varrodákat mutatnak. Mexikói meg puereto-rikói nők görnyednek a varrógépek fölött, és orrvérzésig nyomják a pedált, patkányok szaladgálnak a fal mellett (esetleg maffiózók lövöldöznek). A szabásmintákat gyakran egy kövér, kopasz, szemüveges bácsika szerkeszti ceruzával a füle mögött és vonalzóval a szájában, és jön valami szöszi misszpicsa, aki a "dizájner". Hát ez az általános kép az én imádott és lerombolt szakmámról. Ma már nincs Magyarországon felsőoktatása, igazából nem tudom, mikor szűnt meg. Ez volt az egyik első szakma, amibe hagyták betörni a dilettantizmust és a kártékony kínai nyomulást. Igazából a jelenlegi szakoktatók legalább felét megbuktatnám, nem hogy diákokat engednék a keze közé. A követelményrendszer is pusztul. Mikor én tanultam, az összes ruhaipari gép kinematikai ábráját fejből, táblánál kellett tudni rajzolni, ma fel kell ismerni a tankönyvből úgy, hogy alá van írva. A középsuliban elsőben, ahogy tudtunk egyenesen meg görbén varrni, bedobtak a mélyvízbe, és pl. a nyári iskolai egyenruhánkat már magunk varrtuk... de a mai végzősők 4 év után nem tudják megvarrni a saját ballagó ruhájukat. Sajnos a jó szakik magukkal viszik a szakmát a sírba, és nincs utánpótlás, mert kevés ember olyan fanatikus, hogy szerelemért dolgozik, ha a csekkeket pénzzel kell kifizetni.

Aztán jött a fast-fashion, az előkészítés nélküli tömexar termelés a kereskedői extraprofitért. Mert a hasznot nem a szellemi terméket létrehozó vagy az előállító kapja ám. Érdemes belegondolni, mennyit kap ez a két terület, ha a ruhaboltokban a -70% után is nyereséges (vagy legalábbis nem veszteséges) a kereskedés. Akkor most hol van itt a fair-trade, ahol megalázóan alacsonyak a fizetések, ha egyáltalán be van jelentve a dolgozó?

Pedig milyen gyönyörű ez a szakma! Konstruktív, kreatív, egész napos flow élményt ad... már ha hagyják az embert dolgozni, mert gyakran "nincs rá idő". Csak gyorsan nyomjunk valami akármit, haladjunk, jó lesz az, úgysem fizetik meg a vásárlók. Pedig ez nekem FÁJ. Néha ingyen, munkaidőn túl csempészek be minőséget, mert pofám leszakadna, ha azt kellene kiadnom a kezemből, amit a főnök megkövetel. Az embereknek, de még a cégvezetők többségének sincs fogalma arról, hogy egy tisztességes szakembernek milyen hatalmas tudást kell megszereznie, és hogy adott esetben a teljes tudása kell egy konkrét megrendeléshez. Csak felsorolásképpen, hányféle tárgyat, témát kellett tanultunk: textilruházati anyagismeret, szővés, fonás, kikészítés, szerves és szervetlen kémia, műszaki rajz, általános gépészet, statika, mechanika, elekrtrotechnika, gépelemek, irányítási rendszerek, informatika, ruhaipari gépészet, technológia, munkavédelem, emelt szintű matematika, szabás-szakrajz (szerkesztés, modellezés, szériázás), műhelygyakorlat, gyártásszervezés, üzemgazdaságtan, művészettörténet, viselettörténet, művészeti anatómia, színtan... és párat szerintem ki is felejtettem. És a rendszerváltás utáni főnökeim közül jobb esetben a fele legalább már látott közelről varrógépet. Fogalma sincs, hogy egy korrekt szabásminta mögött mennyi szellemi munka van, nem hajlandó elismerni (sem erkölcsileg, sem anyagilag), hogy ez az alfa és omega, mert ha nem jó egy szabásminta, onnantól a cég csak selejtet tud termelni, viszont a jó szabásminta olyan, hogy a szabász és a varrónő, aki kemény darabbérben dolgozik, nem kell gondolkozzon, variáljon, alakítgasson, csak nyomja a gépet, mert ő azzal keres. A jó előkészítés az alázatról és a csapatmunkáról szól: nem csak odakenek valamit, hanem kiszolgálom a munkámra épülő tevékenységet, a keze alá dolgozok a munkatársamnak, mert abból jön a minőség és a termelékenység. És nem azért hogy a vállukra emeljenek és körbehordozzanak, hanem azért, mert ez a dolgom, a hozzátett részem az egészből.

Bojár Gábor szerint az igényes vevő tartja szinten az igényes munkát a cégeknél. Milyen igaza van. Magyar viszonyok között az a baj, hogy az egész láncolat nem ért hozzá. A szakkifejezéseket felváltotta a konyhanyelv, még valamikor a 80-as évek végén, a gyártót "készítőnek" kezdték nevezni, ez önmagában fényesen jelzi is a minőségi zuhanást (ha csak meghallom ezt a szót, görcsbe rándulok). Szoktam mondani, a hatvanas években a sugardaddy a barátnőjének nercbundát és brilleket vett, későbbi időkben autót, lakást, ma meg saját divatmárkát, amiben cukika "megvalósíthatja önmagát".

Hol tartunk? A készítő nem ért hozzá, mert a vállalkozása indításához csak pénz kell, szakértelmi léc nincs, amit át kellene ugrania, nem hajlandó megfizetni a jó szakembert, mert jóazúgy, és betanított meg önjelöltzseni munkatársakkal rentábilisabb. A kereskedő nem ért hozzá, ő üzletember, azt árulja, ami nagy hasznot hoz, és lehetőleg azt a három méretet forgalmazza, amit akkor is el tud adni, ha piros hó esik. A vevő sem ért hozzá, ráadásul több generáció alatt hozzászokott a tréhez, a tucatáruhoz, a rossz minőséghez, a kaotikus méretezéshez, azt veszi, amit kap, legfeljebb halkan morog. De ami a legnagyobb tragédia, hogy itthon nincs fizetőképes kereslet. Ez annak is rossz, akinek minőségi igényei vannak, és annak is, aki minőségi munkára képes. Méretes vonalon is büdös nagy káosz van. Itt is tobzódnak a dilettánsok, és némelyik indokolatlanul sokat kér, kihasználva, hogy nincs más. Szomorú, de aki össze tud varrni két anyagot egymással, az még nem varrónő, legfeljebb kezelni tudja a gépet. Leginkább a gitározáshoz hasonlíthatnám: Jimi Hendrix vagy Al Di Meola asszem nevezhető jó gitárosnak, a többi önjelölt zseni viszont pontosan tudja, hogy a zeneirodalom 70%-a lekísérhető 3 akkorddal, de attól még nem lesz valaki zenész. És kell még valami a jó munkához a profizmuson kívül: szív.

[spraystory]

A következő történetet apák napja alkalmából írom le. Nem csak hogy egészen rövid és a graffiti-festéshez sincs sok köze de talán a legemberibb, legmélyebb érzelmekkel bíró, legmeghatóbb apró mozzanat volt egész 20-25 éves graffitis éveim alatt amit sohasem fogok elfelejteni. A graffitis barátságok általában amolyan érdek-barátságok voltak, a szó nem rossz értelmében. A writerek a közös cél érdekében verődtek össze és ez a FAME volt. Közös fújás, közös bandázás, később az “érdek”barátságokból pedig sok alkalommal valódi barátságok születtek. Nem baj ha valaki nem olyan arc akivel amúgy bármikor együtt lógsz, ha a festésben tökös és megbízható, akár évekig megbízható partnered lehet és ez sokszor derék barátságokat szül. A mienk ekkor már nem ilyen felületes volt, a sok közös kaland összekovácsolt bennünket. Ha jól emlékszem 2008-ban történt. Akkoriban a 2. kerületben a Horvát utcában laktam, megosztva a lakást akkor éppen Teek -el. Borús, szürke, hideg novemberi nap volt, egyedül voltam otthon. Ebben az időben már régen nem voltam annyira aktív mint néhány évvel azelőtt de Raskával (Tish 76-PNC/TKS) és Stick-el még mindig, ha nem is mindennapi de viszonylag szoros kapcsolatban voltunk. Korábban írtam már, mennyi éven át mennyi kalandunk volt együtt. Raska a csoporttársam volt a BHG-ben és korábban a GRW-ben ( ez utóbbit eddigre már nem írta a cuccai mellé de azért a közös gyökerek még ott voltak ). Stick-el pedig írnom sem kell mennyi közös élményünk volt, együtt voltunk Varsóban és megszámolhatatlan alkalommal volt kedves mindannyiunkat fuvarozni, tekintve hogy szinte csak neki volt autója - System apjának néhai 120-as Skodáját leszámítva. Korábban Raskával és Stick-el hármasban számtalan alkalommal voltunk pl Vácon, Vácrátóton vagy Szobon vonatot festeni, de máshol is , egyszóval az ő felbukkanásuk sohasem volt idegen nekem, mindig természetes volt. Mi évek óta valóban igen jóban voltunk de azért csak-csak a graffiti kötött össze. Ezúttal azonban, otthon egymagamban ültömben nem számítottam vendégekre, mikor a kapucsengő megszólalt. A kagylót felvéve, Stick szólt bele valami olyasmit:

Raskával itt állunk, beengedsz vagy milesz? Feljöttek, mondom az ajtóban : Hát ti? Mivan? Hogy kerültök ide? Egyáltalán nem szomorúan de csendben, szótlanul jöttek be. Pontosan emlékszem mennyire nem értettem a helyzetet. Mire valamelyikük, szerintem Stick volt -  elővett pár sört és ezt mondta:

Halottak napja van haver. És akkor esett le miért jöttek. Ekkorra már mind a hárman édesapa nélküli fiatalemberek voltunk és mindhármunknak egészen friss volt a gyásza de erről egyébként sosem beszéltünk. Ellentétben velem, ők nem feledkeztek meg erről és megleptek azzal hogy meglátogattak és nem is azért hogy szomorkodjunk hanem mert tényleg sorstársak voltunk. Sohasem voltunk túl lelkizős arcok. Nem hangzott el egyetlen szomorú szó, semmi lelkizés, semmi depresszió, mégis mélységesen megható pillanat volt. Iszogattunk, dumáltunk, magazinokat nézegettünk vagy ahogyan Raska annak idején nevezte : graffiti-politizáltunk. Együtt voltunk. Nem is voltunk a legcsúcsabb legjobb barik mégis ez a cselekedet túlmutat mindenféle graffitis érdekbarátságon és sok “legjobb-barátságon” egy ilyen apró figyelmesség 20-25 év legmeghatóbb pillanata lett. Édesapáink emlékére.

kép: "Lineon" saját festményem Stick fotója után, 3 x 20x15cm vászon, spray, ecsetek

[csacskamacskamocska]

A gyógyulás

Azért nehéz gyógyulni, mert szeretnénk, ha minden maradna úgy ahogy van, csak a rosszat vegyék ki belőle. Azért szeretnénk, hogy a másik ember változzon, mert nekünk van egy képünk a boldog életről és neki kellene alakulnia, hogy a saját boldog világunkban éljünk. Irreálisak az elvárásaink mert csak jót, jobbat szeretnénk, a díszlet maradjon ugyanaz, mi maradjunk ugyanazok, de az érzelmi, párkapcsolati, szociális életünk legyen gazdagabb. Valójában, a lelkünk mélyén ezt várjuk az élettől. A gyógyulás akkor jön el, amikor az ember valami előre nem látható, nem befolyásolható okból kiszáll a saját fejéből, rálát az életére, rálát a másik emberre, rálát folyamtokra és egyszer csak kiadja az egész kép, a képlet végére oda lehet írni az eredményt.

Ezen gondolkodtam tegnap, amikor arról beszélt egy pszichológus, hogy mennyire hosszú idő a terápia, mennyi visszaesés, mennyi küzdelem. Hogy nekem miért nem küzdelem? Hogy lett ez a dolog egyik napról a másikra az őrületből a belső nyugalom világa? Egyrészt, öt éve írom ezt a blogot, lehet mondani, hogy öt éve terápiázom magam. Másrészt, kibaszott nagy szerencsém volt, hogy megvolt az az utolsó impulzus, ami felrobbantotta a világomat. És a felrobbant, szétfolyt érzelmi kavarodás alatt, egy jól működő, tiszta és rendezett világ van. A saját belső világom, amihez nem fért hozzá. Csak ennyi kellett, egy utolsó megerősítése a félelmeimnek, hogy elfogadjam, hogy a valóság az, hogy nem szeretnek, soha nem is szerettek. És innentől minden a helyére került, minden érthetővé vált, minden normálisan "mérhető". Egyszerű kérdéseim voltak magamhoz és egyszerű válaszaim. Akarsz így élni? Nem. Nem akarok így élni. Akkor ne élj így. Ja. Jó.

:))))))))))))))))))))))))))))))

[homregeszet]

Halottak napja

"Halottak napja azért is különleges, mert ilyenkor nemcsak a saját halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik előttünk jártak, és az életük, örökségük fontos mindnyájunk számára. Akkor is, ha név szerint nem tudjuk, hogy ki készítette az első kenyeret, ki találta fel a betűt vagy az írást. Mindez hozzátartozik az életünkhöz, és nem a semmiből került elénk: ősi örökségeink ezek, amelyeket halottainktól, az egykori élőktől kaptunk." (Jelenits István)

Bükkábrány-bánya VIII/F, több korszakos őskori lelőhelyen, 2022 késő nyarán előkerült néhány Nyugat-Kelet tájolású sírfolt, Észak-Dél irányú sorokba rendeződve. (1.kép)

1.kép: NY-K-i tájolású temetkezések, É-D-i sírsorokba rendezve

Kezdetben 10 sír látszott, melyből közel 200 darab lett az idei év októberére. Végül egy köznépi soros temetőt tártunk fel, valószínűsíthetően teljesen. Ez utóbbi adja az igazi „értékét” a temetőnek, hiszen így egy teljes közösséget lehet vizsgálni egy adott időszakon belül. A sírokból előkerült pénzek arra mutatnak, hogy I. Istvántól Salamon király uralkodásáig használhatták a közelben lakók ezt a helyet. (2. kép)

2.kép: Az elhunytak mellé pénzérméket is helyeztek.

A temetkezések egy domb nyugati oldalán helyezkednek el, a különböző korszakhoz tartozó őskori objektumok között, valamint rájuk ásva. Betöltésükből is őskori kerámia darabok kerültek elő nagy számban, még abban az esetben is, ha nem is egy konkrét objektummal voltak szuperpozícióban. A vázak hátukon, nyújtva feküdtek, arcuk kelet felé nézett. (3.kép)

3.kép: Nyújtott vázas temetkezés

A sírgödrök változó mélységűek voltak, nagyon sok az őskori kultúrrétegbe mélyedtek, illetve a humuszba, megfogható sírszél nélkül. Meglepően keskeny, 30-40 cm széles (!) gödrökbe helyezték a felnőtt embereket is végső nyugalomra. (4.kép)

4.kép

Nagyon sok, a feltárt temetkezések közel fele gyermeksír volt. (5.kép)

5.kép

A leletanyagról elmondható, hogy a pénzeken kívül szinte csak viseleti elemeket találtunk. A női temetkezésekben gyakorlatilag mindenhol volt S-végű vagy egyéb karikaékszer, nem ritkán nem is egy, hanem 2-3 pár, ezüstből illetve bronzból. (6.kép)

6.kép: Karikaékszerek

Sodrott gyűrű is több esetben került elő. Ritka volt viszont a nyakláncok, gyöngyök előfordulása. Ugyanakkor volt közöttük több sír, melyben csiszolt ametiszt gyöngyök voltak felfűzve, üvegpasztagyönggyel vegyesen. (7-8.kép)

7.kép

8.kép

Az egyik legérdekesebb temetkezés egy olyan felnőtt férfi vázát tartalmazta, melynek nyakán egy széles vaspánt volt. Ő elképzelhető, hogy egy rab lehetett, akit a közösség nem taszított ki teljesen, mert a temetőjükbe helyezték, igaz annak legszélső sorába. (9.kép)

9.kép: Férfi temetkezés; nyakán vaspánt.

A vázak többsége nagyon rossz megtartású volt, kibontásukat a föld keménysége is nehezítette. A bontóeszközökkel szinte ki kellett faragnunk a földből a csontokat. A bontási, felszedési munkálatokban a Régészeti Tár munkatársain kívül a múzeumpedagógusok, restaurátorok és más tárak kollégái is részt vettek, akiknek ez úton is köszönetet mondunk!

Horváth Antónia, Jenei Anita

[hicapacity]

Vagy, ahogy Platón fogalmazott: a filozófia azzal az emberrel kezdődött, aki félelemmel vegyes csodálattal felnézett a hatalmas égboltra. Látta a csillagokat, szembesült saját végességével, korlátoltságával, és próbálta megérteni a világegyetemet és benne saját magát.

Az ember képes leélni egy egész életet is anélkül, hogy ez a pillanat bekövetkezne. Lekötik a hétköznapi banális küzdelmek a túlélésért és fajfenntartásért. Tülekedik, hogy többet ehessen. Ravaszkodik, hogy uralma alá vesse a természetet. Páváskodik, hogy minél több nőstényt/hímet elkápráztasson. Helyezkedik, hogy előkelőbb helyett kapjon a majomcsordájában.

Ahhoz, hogy túllépjen az evolúció által beprogramozott létezésének korlátain, ahhoz szüksége van arra, hogy valami kizökkentse a megszokott kerékvágásból. Arra, hogy valami olyan problémával szembesüljön, ami abban a pillanatban megoldhatatlannak tűnjék. Karl Jaspers, aki pszichiáterből lett egzisztencialista filozófussá, ezeket határhelyzeteknek (Grenzsituationen) nevezte.

A határhelyzetek mindig szenvedéssel járnak: az ember gyakran megnevezhetetlen félelmet, szégyent és szorongást él át. Megkérdőjeleződik benne eddigi világnézete - az eddigi normák kifordulnak a sarkaikból. Rádöbben, hogy nem élt hitelesen: gépiesen követett bizonyos mintákat. És eközben elvesztette a valahová tartozás élményét, elidegenedett saját magától.

Jaspers szerint a hiteles élethez arra van szükség, hogy ne meneküljünk el a határhelyzetek által felvetett kínzó kérdések elől a banálisba való puha és kényelmes belefeledkezés által. A határhelyzetek nem csak válságot, de lehetőséget is teremtenek arra, hogy megfejtsük az élet rejtjeleit és jelentést találjunk az életünkben. Jelentést, ami túlmutat a hétköznapi probléma-megoldáson.

Például a halál nem egy megoldható probléma - viszont annak önáltatás nélküli tudatosítása, hogy halandó lények vagyunk, nem csak nihilista kétségbeesést, de egy új minőséget, új jelentést hozhat be az életünkbe. A függőség teljes tehetetlenségével, tragédiájával való szembesülés is határhelyzet - melynek során megtapasztaljuk és elfogadjuk saját korlátainkat. De gyakran éppen ez a tapasztalat, ez az önáltatás nélküli elfogadás kell ahhoz, hogy képesek legyünk felépülni belőle.

A hiteles élet - az Existenz. A létezés egy új szintje. Ehhez sok önreflexióra, önismeretre van szükségünk.

És a sok önreflexió és önismeret egyben megváltoztatja a többi emberhez való viszonyunkat is. Hogy vulgárisan fogalmazzak: kevésbé leszünk tőle seggfejek egymással. Mert képesekké válunk arra, hogy beleképzeljük magunkat mások cipőjébe (empátia). És támogassuk egymást az Existenz felé vezető utainkon, amelyekről felismerjük, hogy sokfélék, és nem lehet univerzálisan előírni mindenkinek ugyanazt az utat.

kép: Alex Ruiz

[brgzmpff]

Az állatot ma a férfival ketten visszük állatorvoshoz oltani. A szeretet, ami bearanyozza asszem egy hónapja napjaimat, nő. Napról napra. Az örömökhöz sem vagyok hozzászokva ebben a mértékben és a boldogsággal kapcsolatban is a jelek szerint tévedésben éltem. Kezdem felfogni, hogy igen, ez az én életem, igen, ez velem történik, igen, ilyen és ekkora szeretet van, és nekem is lehet benne részem. Volt már konfliktusunk is, és jó volt átbeszélni azt is, hogy kit mi zavart vagy bántott és baromi felszabadító érzés volt, amikor azt is hozzávettük, hogy a jövőben, hogy tudjuk elkerülni, hogy hasonlóan bántó helyzetbe kerüljünk. Figyelünk a határainkra is, szépen, szeretettel. És hát a legmélyebb titkos magányom világába robbant be a férfi, a saját szobámba, oda, amiről mindig is azt gondoltam, hogy na annyira közel senkit sem fogok engedni, hogy abban a gondolat és érzés erdőbe betekintést engedjek. És itt van és jó hogy itt van és teljesebbnek és szabadabbnak érzem magam mellette. Olyan dolgokért vagyok megbecsulve, szeretve, tisztelve, amiket én is szeretek és becsülök magamban és nem különféle világi normarendszerekbe illesztve vagyok értelmezve, teljességemben törekszik a megélésére annak a jelenség halmaznak, ami én vagyok. És ez az egész dolog kölcsönös. Zavarbaejtően szép is. Csak mondok egy egyszerű sztorit a hétköznapjaimból. Hogy a galeria galeriajan meseszép ékszereket készítő Lillának nyikorogtam a festős napomon, hogy kene egy festős rövidnadrag. Mert a kek melosnadrag nagyon meleg. És közben elkészültem a képpel. És egy óra múlva besétált a férfi és hozott egy rovidnadragot a meretemben, hogy szerinte ez rám jó lesz, max festősnadrágnak jó lesz, és konkretan olyan bordó a nadrág amit hozott, mint a kép, amit festettem.

Kezdek megnyugodni, hogy ezt nem álmodom, kezdek közelíteni újra a rendes vagy rendetlen kis életemhez, de sajnos még a rettenetes szóviccekben is partner a férfi, igaz nem magyarul, de ma már hiányoznak az itteni események, jó lenne sok embert visszaolvasni, eg��szen fura s szokatlan hogy lett eletem 😂

[oldmacykerenew]

Nem saját kép!

Akkor ennyi volt egyelőre a régi 2-es út használata… (Sződliget-Vác között már teljes az útzár! Hamarabb elöntötte az utat a víz, mint gondolták…)

Gödnél már leterelnek állítólag. Az M2 használata most matrica nélkül is engedélyezett.

Egyébként a legjobban az állatokat féltem most… Vajon ilyenkor hova tudnak menekülni… 🥺

[zeroz2ro]

Anya lett a Teletabik napocska-babája. Anya lett a Teletabik napocska-babája. Anya lett a Teletabik napocska-babája. Anya lett a Teletabik napocska-babája. "Szopd ki geci."

[angelofghetto]

hazugsággyár

Nem is tudom, melyik színész mondta azt, hogy az ember jobb, ha mesél valamit magáról a riportereknek, mert ha nem, majd kitalálnak róla meséket.

Péterünk másodszor jár országot. Sok dolog mellett ez azért is jó, mert az emberek tudnak hinni a saját szemüknek és fülüknek, és onnantól a propaganda már nem tud működni. Hihetetlenül ügyes abban, hogy meghallgatja az emberek véleményét, mert ha úgy érzik, az új Magyarországban egy picikét a saját kisujjkörmük is benne van, könnyebb hitet tenni mellette. Évtizedek óta nem hallgatta meg őket senki, sőt ellenük dolgozott ez a regnáló galeri.

- Látod, Józsikám (Pistám, Kálmán bátyám, Zotyám, Lajosom, Gyulám), ezt a dolgot én mondtam neki, és most már ő is ezt mondja. - Hej, milyen jóravaló szép gyerek ez Marikám (Ilonkám, Terusom, Lujzám, Arankám-lelkem, Juci mama), mintha csak az onokám lenne, megölelt, és le is fotózkodott velem, pedig igen sietett szegény.

Eszembe jut az a kép, mikor a daginak még valahanyadik első kormányzása idején az a néni kezet csókolt. (Én szégyelltem magam helyette.) Nem is tudom, a HVG vagy a Hócipő borítójára került fel az a fotó. (Gondoltam, betolom ide az újszülöttek kedvéért, de inkább nem szennyezem az önelégült képével az oldalamat.) Majd ha úgy alakulnak a számok, intéz pénzt, mi? Bónusznak lenyúlta a nyugdíjkasszát.

Az is tetszik, ahogy Peti próbálja kimasszírozni a gyűlölködés csomóit az emberekből, azzal oldja a félelmet, hogy ő sem fél, közösségek építésre ösztönöz, és új mantrákat ad hozzá, hogy át is éljék az emberek a nemvagyokegyedül érzést, egészen odáig, hogy fogjuk meg egymás kezét látatlanban.

De a legjobban az tetszik, hogy nem áll bele a régi, elkorhadt, megposhadt politikai rendbe, ami úgy használhatatlan, ahogy van, amibe annyian belekényelmesedtek, és ki akarják húzni nyugdíjig anélkül, hogy megerőltetnék magukat. Lehet egy rozoga viskót toldani-foldani, átfesteni, hogy újnak látszódjon, de a penész azon is hamar átüt, a korhadt részek nem bírják el a terhelést, a gyenge alap nem tart meg semmit. Rántja az újat is magával.

Újat kell építeni jól átgondoltan, mint ahogy régente építették kalákában a házakat. Mindenki mestersége, tudása, tapasztalata, kora, ereje szerint, és a maga témájában maga dirigálta a többieket. Volt, aki a tájoláshoz, az alaphoz értett jobban, más az anyagokhoz, a szerkezethez, a falazáshoz, a tetőhöz, a kemencéhez. Volt, aki vizet hordott, ásott, kalapált, döngölt, aki a szerszámokat adogatta fel, a létrát fogta. Volt, aki pálinkát vagy bort hozott, aki sütött-főzött az emberekre, vagy elvolt a kicsikkel, hogy a felnőttek nyugodtan dolgozhassanak. A nagyobbacskák odavoltak érte, hogy beállhassanak ők is a felnőttek munkájába. Mindenki talált magának feladatot, és a végén együtt örültek az eredménynek. Biztosan nem volt könnyű, de nem hiszem, hogy sokat zúgolódtak volna ezen. És persze tudták, hogy számíthatnak egymásra: ma én, holnap te, és ez így van jól.

Régen a falu így épített házat a fiatalok házasoknak.

Innen van a HÁZAS ember kifejezés is. A legény háztűznézőbe megy a leányhoz (nem egy leégett házhoz, hanem a központi helyre, a lakókonyhába, ahol a tűz ég, ahol az emberek esznek, isznak, beszélgetnek). Aztán a leány hozzámegy (HOZZÁ megy), tehát a legény asszonyt visz a házhoz. Vagyis innentől házas ember lesz. És akinek van háza, az haza tud menni, tehát van hazája.

... na ez megint jó hosszú lett, és jól elkanyarodtam, de majd a következőbe berakom a videót, ami megindította ezt a szólavinát arról, hogyan torzítja el ugyanazt a valóságot a vágás és a narráció.

[csacskamacskamocska]

Felismerés

Sírok-zokogok-megvagyokhatva, fel vagyok pörögve és el vagyok keseredve. Miért nem tudtam én ezt korábban? Megmenthettem volna 10 évet az életemből. Sőt, megmenthettem volna AZ EGÉSZET. 😭😭😭😭

Na, szép sorjában. Egész kellemes kis hétvégém volt, egy másik városban, nagy nyugival, szép szállással, kényelemmel és egész harmonikus belső világgal. Vasárnap, éppen ültem a buszon, egy idegen városban, és csodálatos békességgel átitatva bambultam kifelé az ablakon. Napfény, strand, klassz, napfény, zöld, park, mégklasszabb, és a parkban 3-4 ember edzett. Együtt. De jó. Mármint biztos jó nekik, különben nem csinálnák. Átfutott az agyamon, hogy de miért? Miért megy ki vasárnap délelőtt valaki edzeni a parkba? Biztos örül, élvezi a meleg időt, a mozgást, élvezi, hogy tett magáért valamit, találkozott más hasonlókkal is, és majd amikor hazamegy, úgy érzi, hogy történt valami, klassz az élete. Én meg hülyének nézem, mert szerintem itt buszozni a belváros felé, ez klasszabb. Miért nem élvezem én, ha kimehetek edzeni a parkba? Miért nincs rá vágyam? És miért nem élvezem a cupákokat meg az ilyen-olyan kajákat az éttermekben (szembe se jutott kiposztolni a szombati vacsorámat a rozéfröccsel) és miért nincsenek egetverő kúrós sztorijaim és megintcsak miért szenvedek titokban, ha valami miatt mégis úgy döntök, hogy kimegyek a parkba edzeni és bár szeretem a zöldet, meg mozogni is szeretek, beszélgetni is, de miért érzem magam idétlenül? És rájöttem, hogy mert én nem ezt látom a fejemben magamról. Egyszerűen én nem ezt az életet álmodtam magamnak. Az én tervem gyerekkoromban az volt, hogy majd egész életemben rajzolni fogok, meg írni. Nem volt tervem házasságra, eskövőre, gyerekre. Valamikor akartam egy panziót, és akartam egy hajót is. Meg kertet, kőből rakott kerítéssel. De alapvetően az én boldog élet álomképem csak a rajzolás, és az írás volt. Erre világosodtam rá ott a buszon, hogy van a fejemben egy kép és az stresszel, ha ez a kép távol kerül és az tesz boldoggá, ha közel van vagy úgy érzem, hogy benne vagyok. Csak rajzolni akartam meg írni.

Tök jó érzés volt ezt elfogadni és bár volt egy erős AHA érzés, de azt is elengedtem, hát milyen kis hülyeség már, az ember nem tesz sorsfordító felismeréseket a buszon!

Csakhogy hallgatok tegnap egy előadást amitől elkerekedett a szemem. Nem akarom idemásolni az egészet, amúgy Pál Ferenc Romboló kapcsolataink volt az előadás. Volt egy sejtésem, hogy miről szól, és kíváncsi voltam, hogy egy pap, aki a kapcsolatok megtartásán dolgozik, hogyan mondja ki, hogy a romboló kapcsolatokat nem kell megtartani, sőt, menekülni kell, a saját érdekünkben. Az előadás egyetlen mondata sem szólt arról, amit előlegeztem neki. Az előadás (elképesztően leegyszerűsítve) arról szólt, hogy van egy álmunk, arról, hogy hogyan szeretnénk élni, és ebből álomból tudatos és tudattalan cselekvések fakadnak. A másik embernek is van egy álma arról, hogy hogyan szeretne élni és az álmaink nagyon nagyon mélyen gyökereznek a gyerekkorunkban. Ami miatt kibékíthetetlenné válik az ellentét, annak az oka, hogy egyikőjük sem tudja, hogy egy nagyon mély gyökerű álmuk az, ami éppen ütközik a másik ember nagyon mély gyökerű álmával. És, az amit gondolunk, és az amit teszünk, az köszönő viszonyban sincs egymással.

Az előadás ennél sokkal több felismertettetést tartalmazott, egyetlen konfliktushelyzetet nézet meg 5-6 nézőpontból és mindben volt új dolog, pedig én tényleg azt hittem, hogy azért nekem nem lehet újat mondani. Tudott újat mondani. Olyan nézőpontokat, amikre sosem gondoltam. Ismert dolgokra úgy rávilágítani, hogy már nem papírízű, hanem zsigerbevágó. Hogy baszná meg az élet!

Minden megfordult velem. Minden átértékelődött. Kb a múltam összes konfliktusa. Hirtelen olyan szeretetenergiák szabadultak fel bennem, amikkel fogalmam sincs mit kezdjek.

Aki most azt gondolja, hogy a sémáink... nos, nekik is igazuk van. A saját „álmomnak” a valós gyökereit is meg kell ismernem. De az, hogy nem jó és rossz van, és nem igaza van valakinek, a másiknak meg nincs igaza, hanem egy működés van, egy rendszer, benne mi, az álmunk, a törekvéseink, a múltunk, a fejlődésünk és ugyanígy a másik ember is, és gyilkolják egymást 10-20-30-50 évig, pedig azért vannak együtt mert szeretik egymást és közben azon vitatkoznak, hogy kinek van igaza... – ez borzasztó. Hogy nem bánunk jól egymással. Hogy a kapcsolataink, a boldogságunk, a jó életünk a tudatlanságon bukik el. Azt hiszem, elbasztam pár dolgot. :( :( :(

[liketwins]

Ember

Mitől ember az ember? Attól, hogy van nyelve Hogy a vele történtekkel Az agya telis- telve Ismeri a múltját Tudja, mikor hibázott És, hogy ne tegye meg újra Hibája után vigyázott Hogy visszaemlékezik Hogy ki, mikor és hol volt Tisztán látja maga előtt Hogy ki, mikor mit mondott Állat lehetek talán Lehetsz ellenség vagy barát De én őszintén nem emlékszem Se másokra, se rád Nem csak rólad nem tudok Magamról se igazán Nem hallok át visszhangokat A húsmaró csend zsivaján Ülök az ágyon, csendben Kiüresedve, mélán Hallgatom a saját zajom Megrettenve, némán Fehér zaj ez, semmi más Szavakban hiányos Az emlékezet széthasadt Nincs teljes kép, csak szilánkos A szilánkok minden nap Vágásokat ejtenek Más nem látja, mert próbálom Elfedni a sok sebhelyet

[progarden]

Ma 118 évvel ezelőtt, 1906. január 11-én a svájci Baden városában megszületett Albert Hofmann - akiről akkor még senki sem sejtette, hogy be fogja írni magát a történelembe, mint az egyik minden szempontból legnagyobb hatású tudatmódosító szer, az LSD feltalálója.

Hofmann, aki az LSD-t "bajkeverő csodagyerekének" nevezte (ezzel a címmel jelent meg magyarul is az önéletrajzi írása), valójában nem vált "az LSD apostolává", amint például Timothy Leary, a Harvard Egyetemről kirúgott renegát pszichiáter. Az ő igazi szerelme, az ő igazi vallása nem az LSD volt, hanem a Természet. Így, nagy betűvel. Amivel (akivel?) már kisfiúként, jóval az LSD felfedezése előtt is nagyon mély, spirituális kapcsolat fűzte össze.

Az LSD-t is elsősorban abból a szempontból tartotta ígéretesnek, amennyiben azt olyan kontextusban használják, hogy sikerül helyreállítania az ember és a természet között az ipari civilizációban gyakran megszakított kapcsolatot. Gyakran hangsúlyozzuk, hogy a pszichedelikus élmény nagyban függ a környezettől (setting) és a fogyasztó személyiségétől, várakozásaitól (set). Hofmann első LSD-tripjéről nagyon sokat írtak - de viszonylag keveset foglalkoztak azzal, hogy az ő meghatározó gyermekkori élményei a természettel kapcsolatban mennyire formálták azt a misztikus élményt, amit az LSD-vel kapcsolatban élt át - és ami aztán formálta a világ képét az LSD-ről.

"Amikor fiatal fiú voltam, rengetegem jártam a természetben," mondta el egy interjúban. "Mély és látomásszerű kinyilatkoztatás-élményeim voltak már jóval azelőtt, hogy az első kísérleteimet folytattam volna az LSD-vel. Valójában az LSD-vel folytatott első élményeim nagyon hasonlítottak azokra az első misztikus élményeimre, amelyeket kisfiúként szereztem a természetben."

Hofmann üzenete a fiatalság felé egyáltalán nem az volt, hogy "tolj egy bélyeget és megvilágosodsz". Többször hangsúlyozta, hogy az LSD nem mindenkinek való - és hogy egy ilyen potens szerrel nagy tisztelettel kell bánni. Aggodalommal töltötte el az a trend, hogy az LSD-t elkezdték "buliból" használni az emberek. Hangsúlyozta azonban, hogy az LSD-vel való visszaélés jóval mélyebb okokra vezethető vissza: az egész elidegenedett, jelentéstelenné, fenntarthatatlanná vált modern életformánkra. Amire igazán buzdította a fiatalokat: az a természettel való élő kapcsolat helyreállítása.

"Nyisd ki a szemed! Az érzékelés kapuit ki kell nyitni. Ez azt jelenti, hogy a fiataloknak meg kell tanulniuk a saját tapasztalatukon keresztül azt, hogy milyen volt a világ, mielőtt az emberek megjelentek. Ez az igazi probléma manapság, hogy az emberek olyan városokban élnek, ahol minden halott. Ez a materiális világ, amit az emberek hoztak létre, egy halott világ, ami el fog tűnni és pusztulni. Azt üzenem a fiataloknak, hogy menjenek ki a természetbe, a mezőkre, a kertekbe, az erdőkbe. A természetnek ez a világa az, amihez teljes mértékben tartozunk. Ez az élet körforgása, aminek szerves részét képezzük. Nyisd ki a szemed, lásd meg a barna földet és a zöldellő réteket, és a fényt, ami a természet lényege. A fiataloknak az élet körforgásának tudatára kell ébredniük, meg kell érteniük, hogy meg lehet tapasztalni azt a szépséget és mély jelentést, ami összeköt minket a természettel."

Boldog szülinapot, Hofi bácsi, jó tekerést az elíziumi mezőkön! 🙏🚵

Ha adnak neked valamit a Drogriporter írásai, kérlek, Te is adj valamit: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Jakob Krattiger